4. Hírlevél

Peru, Arequipa, 2011. január 24.

Utazók: Agnes Golenya Purisaca és Istenes Győző

Szeretettel üdvözöljük Peruból!

Minden utazás hamar véget ér, minket is lassan szorítani kezd az idő, hisz márciusban, ha minden igaz, már otthon leszünk. De még sok helyszínre el szeretnénk jutni. Pillanatnyilag Arequipaban pihentünk néhány napot egy kedves fiatal magyar hölgynél. Még nem számoltuk össze, jhány ezer kilométert töltöttünk utazással, autóbuszon, de meg fogjuk tenni.Pusztán január elején egy hét alatt 6 ezer km volt... ha tudja valaki, ezzel bekerülhetünk-e a Guiness book-ba , kérem jelezzeJ

Nos, ahogy ígértem, soron következő helyszín, amit szeretnénk bemutatni, a perui Szent Völgy. Ezt követően majd egy lazább utibeszámolót fogunk összeállítani, a visszajelzések alapján az is sokakat érdekel. Készül majd egy –szerintem különleges – utikönyv is a mostani illetve az előző két dél-amerikai utam alapján. A Hírlevélben csak a legfontosabbakról tudunk beszámolni, de előadásokon és a készülő Dél-Amerika könyvben természetesen ennél jóval részletesebben.

Ahogy már jeleztük, egy technikai ok miatt sajnos a Hírlevél és a fotógaléria két külön honlapomról tud működni. A Hírlevél a www.agnesgolenya.sokoldal.hu-ról, a fotók és egyéb érdekességek pedig a www.aranykapu.lapunk.hu-ról, Galéria/ Dél-Amerikai fotók menüből a jobb oldalról. Ezért a kis extra erőfeszítésért elnézést kérek ezúton is. Az utóbbi honlapomon immár működik a Fórum, a bal oldali menüsor legutolsó gombja. Külön regisztrációt igényel, de ezt követően bárki indíthat új témát is. Nagyon várom visszajelzését, kérdését, a témákban bármi új infót! A regisztráció után egy automatikus visszaigazolást igénylő „link” érkezik a megadott email címére, amit kérnénk szépen megerősíteni. Ezt a fázist sajnos sokan a Hírlevélre feliratkozók közül is elmulasztják, pedig e nélkül a rendszer nem rögzít regisztrációt.  

Kellemes olvasást kívánok!

Ágnes

A SZENT VÖLGY

Elöljáróban azzal kezdeném, minden nappal egyre inkább úgy érzem, itt van az ideje már annak is, hogy az elmúlt egy évszázad archeológiai felfedezéseinek névadásait felülvizsgáljuk. Sokszor minden alapot – mind szakmait, tudományosat, mind pedig olykor a józan ész logikájának minimumát is - nélkülöznek az egymástól elszigetelten működő, hivatalos engedéllyel és természetesen a hivatalos történelembe beszorított –beerőszakolt - információk alapján kutató régészek, történészek, és így abszolút önkényesen adnak nevet egy-egy újabb feltárásnak.

     Ez alól egyáltalán nem kívétel a perui Szent Völgy sem, sőt!

     Kétféle elnevezése van az Urubamba folyó  (Wilcamaya- kecsuául Szent Folyó) hatalmas völgyének: Szent Völgy illetve az Inkák Szent Völgye. Bármelyik névből indulunk ki,  többszörösen messze kerülünk a tényektől és így az igazságtól.

     A Szent Völgy kizárólagos alkalmazása erre a régióra azt sugallja, itt volt a szent hely. És  nem másutt. Nos, ez nyilvánvalóan nem igaz! Ez egy szent völgye vagy régiója volt az inkáknak is, és az előttük évezredekkel magas kultúrát kialakító, ún. pre-inka népeknek!

     Peruban szó szerint belebotlunk a különböző korok népeinek szent helyeibe. Csakhogy, sokszor ezekről a népekről nagyon keveset tudunk (ennek sokszor egyáltalán nem lelet-hiány az oka!), másrészt, valamiért az itt élő összes kultúra és népcsport közül az inkák (akiknek elnevezése eleve hibás, ahogy azt az előző Hírlevélben már boncolgattam), a pusztán pár száz évvel ezelőtt, a „semmiből” felbukkant nép indokolatlanul nagy „reklámot” kapnak. Ráadásul úgy, hogy az alapvető adataik, mint származás, nyelv, a levegőben lógnak! Ennek ellenére tényként vonult be a köztudatba az „inkák” felsőbbrendű kultúrája és tényként tartotta magát, hogy – többek között -  a Szent Völgy településeit, szent helyeit ők építették.

     De mielőtt továbbmennénk a tévhit elemzésében, nézzük a tényeket, amit az idelátogató láthat.

     A Szent Völgy a néhai inka birodalom központi részében, „szívében” terül el az Urubamba folyó völgyeként.  A birodalom fővárosa Cuzco volt („eredeti” írásformában Q’usqo. Itt ismét érdekes, hogy a Q kezdőbetű után magyarul olvasva őskő tag következik. Az idézőjel oka, hogy az inkák ősi nyelve, a közhiedelemmel ellentétben nem a kecsua volt, lsd. később), de mára ebből az égvilágon semmi nem látszik, mivel a spanyolok a földig rombolták. Ma egy modern, a belső centrumát tekintve a koloniális építészet gyöngyszeme Cajamarca mellett (Peru 2-ik legnagyobb városa Lima után).

     Közvetlen Cuzco határában található a Szent Völgy egyik nevezetes pontja, Sacsahuayman (fontos: ezeknek a régi helyeknek legalább kétféle írásmódja van, pl ez esetben néhány térképen Saqsawayman-ként fogják megtalálni,ez legtöbbször a kecsua név spanyolosított átirata miatt van). Erődként szokás emlegetni, és legkésőbbi funkciója az inka korban vélhetően valóban ez lehetett. Cuzco főteréről az edzettebb látogatók akár gyalogosan is felmehetnek ide, bár a 3500 méteres magasságban ez igen megerőltető.

     Az első döbbenet ekkor éri azokat, akik nemcsak néznek de látnak is, amikor a picikének ható inka kövek alatt egészen másfajta, más méretű és egyértelműen más építési technikával készült „alapokat” talál. Monolitokat.

     És ez a jellemző szinte az összes „inka” városra, településre. Az inka építészet jellegzetességeinek számító, faragott és precízen illesztett, de általában nem nagyméretű, sőt legtöbbször pici kövekkel ráépítettek a régebbi korok maradványaira.

     Ráadásul, aki sziszifuszi módon összehasonlítja valamennyi ősi romvárost, az igencsak egyértelmű hasonlatosságokat talál.

     Pillanatnyilag, mostani tudásunk szerint legalább 3 különböző kor igen eltérő jegyeit láthatjuk valamennyi feltárt Szent Völgy-i építményben valamint a Titicaca-tó melletti „csodában”, Tiwanakuban (külön hírlevélben lesz természetesen elemezve, előadásaim központi szereplője szokott lenni). Lsd a fotókat.

     Már önmagában ez arra sarkall, hogy az egyes romvárosokat, és egyéb kultúra-hagyatékokat ne önmagukban, egymástól elszigetelten vizsgálgassunk – ahogy azt a hivatalos feltárásoknál teszik! Ráadásul, mindezt pusztán a megfogható matéria szintjén. Amit ma az emberi történelemről hivatalosan tanítanak, az nem haladja meg azt, mintha az emberről azt állítanánk, hogy semmi több, mint X kiló hús és Y kiló csont, ilyen és ilyen ásványi anyag tartalommal. (Mellesleg, szerintem utóbbi esetben is épp ez történik...). Legfeltünőbb baki -szerintem – a megközelítési szempont. Jelenlegi civilizációnk tudása, világnézete, hitrendszere, rituáléi alapján próbálnak visszakövetkeztetni arra, hogy egy ismeretlen kultúra hogy is élhetett, miként is gondolkodhatott. Itt persze esetleg ellenem vethetik, hogy akkor mégis, mi más lehetne a kiindulási alapunk? És valahol jogos, hisz a vakoktól sem várhatjuk el a színek megkülönböztetését, így akik kizárólag a materiális szinten élnek, nekik annyi információ áll rendelkezésükre, amennyi itt megjelenik. De sajnálom, én azt gondolom, még az olyannyira egzakt tudománynak beállított történelem esetében sem elégedhetünk meg ezzel az anyagi szinttel. Ha a „misztikum” világába nem is emelkedhet minden régész és történész, azért a modern fizika, biológia, vagyis minden kvantum-alapú tudomány ismeri a morfogenetikus tereket, azok hatását, szerepét a Földre, emberekre, kultúrákra, tudásra, hitre stb stb, legalább ezeket nem kellene figyelmen kívűl hagyni és még mindig a „kövekből” kiindulni.

     (Apropó kövek. Érdekes fotókat hozunk. Egyértelműen látható még rajtuk is, hogy pl. Tiwanakuban előregyártott betonelemekből építkeztek - többek között. De tudomásom szerint már a gizai piramisok fedőköveiről is megállapították, hogy helyben készített, formákba öntött „masszát” használtak, ami aztán megszilárdult és kő-szerű lett. Szerény véleményem szerint ez a lehetőség sokkal érdekesebb, mint azon gondolkodni, hogy hány száz rabszolga hogyan vontatta lehetetlen helyekre a monstrum köveket... merthogy a mi mai fejlett iparunk nem ismeri ezt a technológiát, ergo ez soha nem is létezhetett. Minderről részletesebben majd a Tiwanaku-beszámolóban és előadásokon beszélünk).

     Talán jobban köztudott, hogy Cuzco városát az inkák egy hatalmas puma alakjában építették. A központi tér volt a dereka, a fej pedig Sacsahuayman. Ebből arra következtethjetünk, nemcsak erőd, de szellemi központ is volt. A fentebb említett, legalább háromféle követ és építési technikát leginkább itt érhetjük tetten. Olyannyira feltűnő ez a hármasság, hogy egyes szakemberek ezt úgy magyarázzák, hogy ez az andoki kozmogónia három szintjét jelenti (Ukju Pacha-alső világ; Kai pacha- ahol mi élünk; Hanan.Pacha- az Égi világ, Menny). Tekintve, hogy a többi, ugyanígy inkáknak tulajdonított településeken az eltérés nem jelenik meg ilyen határozott hármasságban, hanem egyértelműen az látható, hogy ahol csak lehett, ott és úgy felhasználták alapoknak, be-és körülépítették az elődök monumentális alapjait, én elvetem ezt a spekulációt. Ez csak arra jó, hogy egy-egy komplexumot kizárólag egyetlen nemzedéknek és népnek, nevezetesen az inkáknak tulajdonítsanak, elvetve ezáltal annak lehetőségét, hogy ezeket több előző kultúra hozta létre, esetleg még az inkáknál –és netán a miénknél - is sokkal fejlettebb technikával.

     A hivatalos adatok szerint Sacsahuayman építése 1508-ra tehető. Garcilaso de la Vega, az egyik legismertebb kortárs krónikás, e falak tövében nevelkedett (született 1539). Szemmel láthatóan a történelem fabrikálóit hidegen hagyja a krónikás saját vallomása, miszerint minden emberi elmét meghalad, kik és hogyan építették e monstrum falakat! Ismerte a korabeli épíési technikákat, eszközöket, módszereket és azt írja, hogy az egyiptomi piramisok, a babiloni hatalmas kőfalak, a Rhodos-i kolosszus építését még csak felérhetjük ésszel, de Sacsahuayman monolitkus építését nem! Ennek ellenére minden hivatalos tájékoztató a fenti, 1500-as évekre teszi a létrehozását. (link: http://www.world-mysteries.com/mpl_9.htm) Azt gondolom, pusztán e kétségbeejtő és felháborító manipuláció indokolttá teszi, hogy minden hasonló történelmi adatot kétsgébe vonjunk és alapos vizsgálatnak vessünk alá, minden különösebb további indokolás nélkül! Azt gondolom, a szinte naponta felszínre kerülő, megannyi égbekiáltó „szakmai tévedés” miatt ma már nem azoknak kell védekezniük és magyarázkodniuk, akik elutasítják a hivatalos történelem adatait és pláne konklúzióit. Azt gondolom, itt az ideje, hogy megírjuk magunknak a saját és valós történelemkönyvünket! 

     A ma is látható „romok” több méterrel magasabbak voltak. Amin ma már egyáltalán nem látható, az a megannyi korabeli beszámolókból ismert tornyok. Alapjaikat azonban még ma is megcsodálhatjuk. A három torony háromszög alakban magasodott a komplexum „három falán” (városrészén). A középső, legmagasabb torony köralakú volt, neve Muyuqmarka. A másik két, négyzetalapú torony Sallaqmarka és Paukarmarka.

     Sacsahuayman egyik önálló részében a még mindig aránylag jó allapotú épületegyütteséből földalatti alagút vezetett Cuzcoba. A Sacsahuaymantól nem messze lévő Q’enqo földalatti labirintusáról ismert. Egy biztos: amit ma látunk, csak töredéke annak, amit még mindig rejthet a föld. A feltárások még mindig csak részlegesek, és ez igaz majd minden eddig ismert helyszínre. (Legszembetűnöbb a hatalmas feltáratlan rész Tiwaanaku esetében).

     Pisaq és Ollantaytambo a másik két Szent Völgy-i híres hagyaték.

     Pisaq az egyetlen hely, ahol inka kor előtti alapokat nem láttunk. Figyelemre méltó azonban a vízvezetékrendszere. Nagy valószínűséggel az inka birodalom egyik fontos mezőgazdasági települése volt,    még szentély nyomaira se bukkanni. Raktárak és a dolgozók apró házainak maradványai láthatóak, és csodálatra méltó a teraszos veteményes, a híres andoki teraszos földművelés egyik gyöngyszeme. Pisaq várost a mesztic és koloniál építészet szép keverékének tartják, a Szent Völgy kapujaként is szokás emlegetni. Kézműves termékei a legjobb minőségüek Peruban (és olcsók), mi megbántuk, hogy nem vásároltunk innen semmit. Az archeológiai komplexummal szemközti domboldalon többezer sírból álló temető van, ami a kontinens egyik legnagyobb feltárt temetkezési helye.

     Ollantaytambo az egyik legnagyobb energetikájú hely! (vetekszik Tiwanakuval és a Nap-szigettel). Sacsahuayman mellett nagyon szép példája annak, hogyan építettek az inkák az előző korok kő-alapjaira. Neve állítólag Ollanta tábornok táborát jelenti, kecsua nyelven. Ősi neve (akárcsak a legtöbb hasonló történelmi helynek) ismeretlen. Abszolút különlegessége azonban, hogy Ollantaytambo egy élő inka falu! A többszáz éves házakban ma is élnek, a falu vízellátását a ma is tökéletesen működő vízvezetékekből folyó tiszta hegyi víz biztosítja! Az inkakorban a birodalom (Tawantinsuyu – a Négy Világtáj Birodalma) adminisztratív, katonai, mezőgazdasági és társadalmi központja volt. Az „erődvárossal” szemközti domboldalom hatalmas raktárak állnak, ahol a termények, a különleges mikroklímának köszönhetően, hosszú hónapokon át frissen tárolható volt.

     Machu Picchu – a Peruba látogatók elsőszámú célpontja, és sok-sok ember álma. Ennek ellenére egyáltalán nem tartjuk a legfontosabbnak, se mint látnivaló, se energetikai szempontból. Legalábbis, ma már nem az. Nagyrészt valóban az inka kori építmények „múzeuma”, hihetetlenül jó épségben megmaradt csaknem az egész település, ami nagyrészt köszönhető az éghajlatnak, valamint annak, hogy aránylag későn, 1911-ben fedezték fel (Hiram Bingham, amerikai) és híre ellenére sem látogatják turisták milliói. Aki eljut Peruig, az persze megpróbél feljutni Machu Picchu-ig, bár nem olcsó mulatság! A külföldiekre és a helyiekre teljesen eltérő tarifák vonatkoznak. Külföldieknek a vonatjegy (Cusco- Aguas Caleintes, az utolsó falu Machu Picchuhoz) kb 50-80 dollár főszezonban irányonként, a belépő pedig 46 dollár. A vonatár függ a napszaktól és az utazási osztálytól. Aguas Calientesben a szállások és az éttermek legalább duplái a Peruban megszokottaknak. Néhány nap a Szent Völgyben eléggé karcsúvá teszi a pénztárcánkat. Aguas Calientes neve Meleg Vizet jelent, ennek megfelelően a falucskának van egy melegvizes termálvize, ahol igencsak jól esik Machu Picchu – és főleg Huayna Picchu, a szomszédos óriási hegycsúcs – megmászása után egy kis fürdőzés, annak ellenére, hogy vize összehasonlíthatatlanul hűvösebb péládul az Arequipa-környéki vulkanikus termálfürdőkénél. Aguas Calientesben érdemes még bekukkantani a helyi lepke-tanyára (egy kutatóintézet helyi állomása), és kellemes időben érdemes a drága helyi autóbusz helyett lesétálni Machu Picchuról (kb 1,5-2 óra) az orchideákkal övezett sétányon (mi szakadó esőben jöttünk itt le, de még így is élvezetes volt!).

     Machu Picchu építésében is szépen tetten érhető az inka leleményesség, ahogyan körbeépítik, felhasználják az elődők épületeit. Az inka építkezést Pachacuti uralkodó idejére teszik (1438–1472). Nagyon szépen megkülönböztethető itt is a faragott de kisebb inka-kövek stílusa és a korábbi korok kő monolitjai.

     Tudomásunk szerint Picchiu – ahogy állítólag az inkák nevezték – tiltott város volt a köznép számára. Menedékhelynek szánták az elit réteg számára. Körülbelül 1000 lélek befogadására volt alkalmas. Helyét a beavatottakon kívűl senki nem ismerhette, a széles, híres inkaút, a Ñan Capac, nem is vezetett ide! A spanyolok sem fedezték fel.

     Machu Picchu mellett közvetlenül emelkedik Huayna Picchu, melynek megmászása számunkra még az inka falunál is nagyobb élményt jelentett. Nem is annyira magassága, mint meredeksége miatt jelent nagy kihívást feljutni a csúcsra, de a mászás közben feltáruló táj szó szerint lélegzetelállító látványa mindenért kárpótól! Huayna Picchu csúcsán is találtunk ősi épületmaradványokat, melyekre az inka kor ráéípített. Nagy valószínűséggel erődként használták.

     És most nézzük, mit is gondoljunk mindezek után az inka birodalomról...

     Az inka birodalom (Tawantinsuyu- a Négy Égtáj Birodalma) fénykorában (a 15. század elején, pár évtizeddel a spanyol kolonizáció előtt) Kolumbiától egészen Chiléig nyúlott, csaknem a dél-amerikai kontinens teljes hosszát magába foglalva. A birodalomépítés az észak-perui egyik legkorábbi nép, a mochék leigázásával kezdődött a 12. században. Ezt megelőzően az „inka” ismeretlen, semmiféle nyomuk nincs a történelemben. Saját legendájuk szerint Manco Capac ősatya és Mama Occlo ősanya, két testvérükkel együtt, a Titicaca-tóból bukkant elő. Nyelvüket -abszolút helytelenül- a kecsuával azonosítják, noha a legmebízhatóbb 15. századi források szerint ezt az inkák egymás között nem használták, bár tény, a birodalom hivatalos nyelveként ezt vezették be és kényszerítették a meghódított népekre. De nem is az aymara volt az a „titkos és szent nyelv”, amit az Inka és a közvetlen elit környezet egymás között használt. (Garcilazo de la Vega, Bernabe Cobo atya elég világosan leírja, hogy ezt a nyelvet nem beszélték nyilvánosan. Martin de Murúa, az egyik legérdekesebb korabeli baszk származású spanyol krónikás egyértelműen leírja, hogy se az aymara se a kecsua nyelv nem volt az inka eredeti nyelv. Ezt a titkos nyelvet az inka nem engedte, hogy idegen megtanulja. Murúa egyike volt a nagyon keveseknek, akik kutatták a pre-inka kultúrákat, együtt élt, sőt gyógyító orvosa volt az aymaráknak a Titicaca-tó régiójában, lelkesen és értően gyűjtötte az őslakosok történeteit. Híres kéziratát, melyet ma már többféle néven lehet megtalálni, többek között Murúa Kódexként, többszáz illusztráció tesz valóban különlegesen értékessé).

     Az inka birodalomépítés fénykora Pachacutec és Tupac Yupanki inka uralkodók nevéhez fűződik, a 14. és 15. században.  Amely nép csak tehette, ellenállt sőt támadta az inkákat (pl. a Chachapoyak, Chankak, aymarák).

     Hasonlóan az egyiptomi dinasztiákhoz, az isteni rangú uralkodó, az Inka (Ynga), a Nap Fia, kizárólag nővérét vehette feleségül a „tiszta vér” biztosításához. Általában a főfeleségen kívűl megannyi alfelesége volt és temérdek ágyasa. Atahualpa, az utolsó inka és testvére, Huascar apjának,... 400 gyermeke volt még rajtuk kívűl. Az inka nagycsaládot Sapa-nak nevezték, külön elit katonák vigyáztak rájuk. Az Inka Út mentén a temérdek kényelmes szállás-és táborhely a részükre épült. De a köznép számára is voltak fogadók, a híres Hírvivők, futárok, a Chaskik 4 óránként váltották egymást. A birodalom úthálózata kb 20 ezer km volt, ebből a híres Királyi Út kb 5000 km, Quitótól (Ecuador) Chiléig.

     A hivatalos adatoknak azonban az érdeklődök sok helyütt utánanézhetnek, ezzel tovább nem tölteném a helyet és időt. Azonban szívesen megosztok egy érdekességet, egy újabb „alternatív” történelem morzsát, ám olyan morzsát, ami engem elgondolkodtatott, ugyanis pontosan beleillek az inkák „ismeretlen és váratlan” felbukkanásának homályos képébe.

     Előadásaimon szoktam említeni egy fura irományt, az Akakor Krónikáját (természetesen az Indiana Jones rajongóknak ismerősen csenghet, bár a filmben, nem tudni miért, „kreatívan” Akator-nak nevezik). Ez a Krónika igencsak hasonló az Arvisuránkhoz. Egy dél-amerikai nép, az Ugha Mongulala beavatottjai állítólag kb 13 ezer éven át vezették népük történelmét. Állításuk szerint ők egy földönkívűli idelátogató 130 családból álló csoport leszármazottai (a látogatók keveredtek az eredeti őslakosokkal. Igen izagalmas, hogy legfőbb ismertetőjegye az „idegeneknek”, hogy kezeiken 6 ujj volt! A keveredésből származó utódoknak azonban csak 5), időszámítasuk a 0. óra, amikor első ízben itthagyták őket és visszatértek saját planétájukra. A bevatottak mindvégig őrizték a tudást. 13 föld alatti várost építettek még az idegenek segítségével, mely a kataklizmák alatt védelmükül szolgált. Állítólag a mai napig élnek lent, kb 30 ezren. Nagyjából i.sz. 12-13.században az akkori uralkodónak (hercegnek nevezték) két fia született. Nyilvánvaló okokból csak az idősebbik lehetett az örökös. A fiatalabb fiú ezt nem tudta elfogadni, kivált az Ugha Mongulala törzsből és a környező ún, szövetsgées népekből saját „népet” alakított ki. A Krónika szerint ők az inkák. Ez magyarázatot adhat hirtelen megjelnésükre, magukkal hozott fejlett technikáikra, tudásukra, hitrendszerükre. Azonban, a másodiuk fiú nem kapta meg az örököseknek járó teljes tudást és beavatás, ezért ez magyarázat lehet arra az ambivalens érzésre –ami legalábbis bennem felbukkan – hogy az inkák mintha tudtak volna meg nem...mintah valami hézag tátongana rejtélyes jelentlétükre az emberi történelemben. Tökéletes magyarázat arra is, hogy „otthon voltak” valamennyire a föld alatti titkos labirintusok világában, így tömeges „eltűnésük” is érthetővé válhat. És itt muszáj egy pici kitérővel megemlítenem, hogy a maják, hasonlóan rejtéleyes nép, és eltűnésük is hasonló, az inkák körülbelüli kortársai, szintén említve vannak a Krónikákban. Ugyanis Dél-Amerika területén az „idegenek” három „erődöt” építenek kezdetben: Akakort, Akahimet és Akanist. Ezek közül Akanis a mai Mexikóban, a maják birodalmi területén állt. (aka- erőd; nis-egy; kor-kettő; him- három, az „idegenek” nyelvén). A Titicaca-tó környékén beszélt aymara-dialektus, a puquarina nyelv és a maja nyelv rokonságát amerikai nyelvészek vizsgálták is megdöbbentő rokonságot véltek felfedezni (ide kötötték még az észak-perui „yunga” nyelvet, amit általában az ősi moche nyelvvel azonosítanak). Mindegyik nyelv természetesen ragozó, és a Krónika szerint a földönkívűliek nyelvének rokonai. (az uro-chipaya (puquina) nyelv és a maya nyelv illetve az uros –Peru, Titicaca-tó, az úszó lápok népe – és a maják közötti távoli genetikai rokonságról lsd: Rodolfo Cerrón-Palomino: Reconstrucción del proto-uro: fonología, Universidad Catolica del Peru, link: http://revistas.pucp.edu.pe/lexis/sites/revistas.pucp.edu.pe.lexis/files/images/Lexis-XXXI-1y2%202007-2-Cerron-Palomino.pdf)

     Ez igen jó alkalom arra, hogy emlékezetünkbe véssük: a dél-amerikai népeket és kultúrákat SEM lehet egymástól elszigetelten kezelni! A hasonló tanulmányokat nálunk a Kossuth rádió (és a többi médiánk) még sokáig nem fogja ismertetni, pedig manapság már sokan vannak, akik épp azokat a határokat feszegetik, amiket mi, magyarok! Ezért reménykedem, hogy az innen-onnan megszerzett hasonló, szakmailag elismert dokumentumok le lesznek mielőbb fordítva és hazánkban kiadva! Mert nem néhányunk „beteg” fejéből, és Móricz Jánoséból pattannak ki ezek az eretnek elképzelések bizonyos, egymástól távoli népek rokonságáról.

     Nos, egyelőre ennyi fért időnkbe, de ígérem, mindig van, ami utólag még az eszünkbe jut, így a témákat folyamatosan bővítjük.

     Előző Hírlevelünkben a Chachapoyasokról írtam például a levél végén, hogy önelnevezésük szerint Sacsapuyos-ok, (szaka-fiak). Rostás László kedves barátom azonnal meglátta a lemaradt fontos információt: az öregek manapság még mindig pulyáknak nevezik a fiúcskákat.